Az agresszió



A hatvanas évek végétől a gyerekek Esztert továbbra is tegezték, de saját kérésére Eszter néninek hívták. Háborús gerincsérülése az életkorral rosszabbodott, így egyre kevésbé tudott részt venni a mozgást igénylő játékokban, és egyre kevésbé tudott jelen lenni a gyerekek hétköznapi életében. Ezért a hetvenes években a szobafőnökök nagyobb hatalmat kaptak, és ez sokszor visszaélésekhez vezetett. Az Eszter néni háta mögötti „szürke zónában” Pipecland törvényei nem voltak egészen átláthatók, a gyerekek közötti életkori és érdemalapú hierarchiát olykor felváltották a kaszárnyák és fiúkollégiumok világára emlékeztető nyers erődemonstrációk. Ezek közül a leggyakoribb a szobafőnökök által kiszabott büntetés, a „lehúzás” intézménye volt. Ebben az időben már sok nyaraló érezte úgy, hogy a szobafőnökök hatalma nem érdemeiken alapul, hanem pusztán korukon, s ítéleteik igazságtalanok. A pipeclandi monarchia utolsó éveiben néhányan nyílt lázadással, mások passzív ellenállással igyekeztek demonstrálni ellenvéleményüket.

„Voltak keményebb dolgok is. A fiúknál, de még néha a lányoknál is dívott a »lehúzás«, ami abból állt, hogy az eltakart szemű delikvensnek addig üthettek sorban a fenekére, amíg ki nem találta az ütő személyét. Rosszabb széria esetén olyan erőt igényelt ennek az elviselése, amivel sok felnőtt sem rendelkezik. Volt olyan is, hogy a csomagban küldött finomságokat a címzett előtt fogyasztották el a szobafőnökök, »az élet már csak ilyen igazságtalan« jelszóval.” (Walger János Wágner)