A háború



„A háború előtt olyan közösségben nevelődtem fel, amit nagyon haladó gondolkodásúnak, polgári haladónak nevezhetünk. Boldog voltam, amikor megszűnt a német vircsaft, mert minden idegszálammal ágáltam ellene, és kötelességemnek tartottam, hogy ahol tudok, ott segítsek, és azok mellé az emberek mellé álljak, akiknek akkor nagyon nehéz volt. És ezt is tettem. Amikor jöttek a kemény idők, és valaki megkért arra, hogy hozzam ki a gyerekét Pestről, és vigyem fel a Rózsadombra X. Y.-hoz, akkor én elmentem, bementem a csillagos házba – állítólag csinos nő voltam, a szőke kontyommal –, és a gyerekecskét elvittem oda, ahová kérték. És senki se szólított meg, és egy percig nem jutott eszembe, hogy ebből nekem valami bajom lehet, hanem tudtam, hogy azt a gyereket biztonságos helyre kell vinni. Jó pár gyereket elvittem így, címre. Erről később nem beszéltem, úgy éreztem, ez is a magánügyem. Én pedagógus voltam, és ma is annak érzem magam. S amikor az ember emberrel dolgozik – bár ez egy buta szó –, akkor az sok kötelességet ró rá. Az egész más, mintha gyöngyöt fűzne.” (Leveleki Eszter)