Az egykori nyaralók visszaemlékezéseiben és történeteiben a bánki nyarak közösségélménye és közösségi tapasztalata máig meghatározó élményként jelenik meg: a közösségiség sajátos otthonosságot és biztonságot adott a felnőttek világában. A nyaraltatás negyvenéves történetét Leveleki Eszter személye, a korszak modern szemléleteire épülő koherens pedagógia világképe, a gyerekekkel közösen kialakított mitológia és szimbólumkincs együtt fűzte össze kerek, folytatólagos egésszé. Ez alatt az idő alatt viszont alapvetően változott az a társadalmi, kulturális és politikai mező, amely a történetet körbevette. A második világháborúból újjáépülő Magyarországon évtizedről évtizedre alakultak át a gyerekkor tapasztalatai: a népszerű olvasmányok, a szabadidő és a játékok, a példaképek, a gyerekek fantáziavilága, az utca mint a gyerekkori játékok tere, a fiúk és lányok közötti különbségek megélésének módjai és lehetőségei. A húszas és a harmincas évek reformpedagógiai elveire alapozott, nem állami keretek között szervezett nyári vakáció pedig a hivatalos világgal szemben szerveződő, féllegális, félinformális közegekbe szorult vissza. A nyaraltatás négy évtizedes történetében végigkövethető, ahogy a bánki világ szüntelenül újra „sajáttá” gyúrta a „külvilág” változásait, miközben maga is változott.

A kontinuitás tehát olyan leíró, egyben elemző fogalom, amely egyfelől beilleszti a bánki vakációk világába a húszas–harmincas évek reformpedagógiai szemléletét, a gyermekkorral, a játékkal és a szabadidővel kapcsolatos korabeli változásokat, másfelől az egykori szereplők visszaemlékezéseit, tapasztalatait az emlékezésen keresztül építi be a múltbeli történetbe. A kutatás és a kiállítás így köti össze az időben és térben egymástól távoli világokat egymással.