Libatoll



„A búcsúztatás nagyon szép szokása volt nyaralásunknak. Elmondom, hogyan keletkezett. Egy alkalommal nyaralt nálunk egy unokatestvérpár, nagyon hasonlítottak egymásra, ezért álikreknek hívtuk őket. Medve, az unokaöcsém volt akkor a szobafőnök, aki egyszer azt mondja nekem: Eszter-anyám – mert így hívott –, ez a két gyerek olyan szenzációs két emberke, hogy nagyon fognak hiányozni, ha elmennek. Szeretnénk tőlük ünnepélyesen búcsút venni. Ám tessék, mondtam, rád van bízva. Egy órával azelőtt, hogy a vonathoz kísértük volna őket, összesípolta a gyerekeket, ráállt e hokedlire, és két gyönyörű libatollal a kezében megtartotta az ünnepi beszédet, amelynek a lényege ez volt: nagyon jó barátaink voltatok, nagyon jó pajtások, nagyszerű játszótársak, most elmentek, hiányozni fogtok nekünk. Ezt a két libatollat azért kapjátok, hogy jelképezze a nyarat, benne vannak a játékok, a vidámság és az élmények, minden, ami a nyarat jelentette. Látom, hogy a két gyerek meghatódott csodálkozással fogadta a két libatollat. Ez az egész dolog engem is megrendített, és ez adta a gondolatot, hogy mindenkit, aki elmegy tőlünk, így fogunk búcsúztatni. Azt a gyereket, aki előbb ment el, mint az egész csoport, egy másik gyerek búcsúztatta, nyár végén az egész csoportot pedig én.” (Leveleki Eszter)

Most egy polgár elmegy tőlünk,
fájó szívvel búcsút intünk,
viszlát! Viszlát!
Majd talán a jövő nyáron...

Most egy polgár elmegy tőlünk,
fájó szívvel búcsút intünk,
viszlát! Viszlát!
Ne felejtsd el a mi házunk...